"Emlékszem," -- révedt a múltba Szent Zsötem Atya, félretéve a következő prédikációjának vázlatait -- "még kispap voltam, amikor egy kiállítás kapcsán találkoztam nehány görögkeleti felekezetűvel. Az most nem fontos, hogy miféle kiállítás volt ez, de a görögkeletiek szégyellhetik magukat miatta, az biztos! Az is sokat elárul a jellemökről, hogy később, hajnaltájt arról kezdtek egymás közt vitatkozni, hogy kényelmi és praktikussági szempontokat is figyelembe véve keresztyényi dolog-e borsccsal és vodkával áldoztatni.""Mi az a borscs?" -- tudakolta a Másik Kiscsaj, akit korántsem az eszéért, de szerettek sokan.
"Tyűha! Ez meg hogy került ide?!" -- kapta fel a fejét Zsötem Atya, de már későn: glóriája szorítani kezdte makulátlan reverendáját. Azazhogy nem is a glóriája lehetett az okvetetlenkedő, de már mégse volna illő megnevezni a micsodáját, hogy az micsoda, kiváltképp ha sehogy se fér a bőrébe.
Zsötem Atya -- ne hangoztassuk most, mennyire szentéletű ő egyébként -- az ilyen, felette ritka alkalmakkor rendszerint úgy oldotta meg a konfliktust, hogy emlékeztette magát: szigorú önmegtartóztatást vállalt pappá szentelésekor, és felidézte azokat a praktikus tanácsokat, amiket a Bociszemű Hippi -- megjegyzem, totális kibicként -- javasolt a hasonló helyzetekre.
Írva vagyon Máténál, az 5,28-as igeverstől kezdvést: "Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kivánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében. [...] És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék."
Szent Zsötem Atya történetesen jobbkezes volt. Azzal osztotta az áldást is. Úgy vélte, kár lenne azért a szent jobbért... Gerjedelmét ezért haraggá transzformálva felpattant íróasztala mellől, hogy kizavarja a hívatlan vendéget.
Szóval felállt, megfordult, aztán csak vádlón meredt a Másik Kiscsaj ördögi korpuszára, mert -- az ördög vigye ezt a pópát, hogy miért pont azt hozta szóba! -- csakis arra tudott gondolni, hogy kár volna holmi tasakokkal még hivalkodóbbá tenni a már eleve megénekelni való emlőket.
Zsötem Atya vacillált még egy sóhajnyit, majd lelkét megkeményítve elhatározásra jutott.
"Apage!" -- mennydörögte, és egyetlen határozott mozdulattal kipenderítette a szobából a kísértő asszonyállatot.
A kulcsra zárt ajtón túlról a Másik Kiscsaj vérig sértett hangja hallatszott: "Estne volumen in toga, an solum tibi libet me videre?"
Eltartott egy ideig Zsötem Atyának, míg úgy-ahogy sikerült felülkerekednie feldúltságán, és bizony gyötörni kezdte a kétely, hogy ugyan méltó-e még a Szűzanya kegyére. Választ azonban egyelőre nem kapott az égből, hiába könyörgött, hiába imádkozott, hiába vezekelt. Igen, vezekelt, hiszen NEM ment a Másik Kiscsaj után, hogy alaposan elmagyarázza neki, mi is az a borscs...
Hagyjuk is őt most egy kicsinyég egyedül, hadd vezekeljen még. Hátha összejön neki valami.
(A következő rész tartalmából: Miért csúfolták a bencéseket francos pincéseknek, avagy ide nekem az oroszlánt is!)
Utolsó kommentek