Szerelmetes galambocskáim!
Azt senki se mondhatja, hogy Tyimofev pópa vakon bolyongana a világban, vagyishát itt a járásban, mint a megboldogult angyalhangú Sztyepan Wanderszkij sztarec, Istenke fektesse trónusának lábához vak báránykáját... Hanem nagyon is nyitva tartja ám a szemét, és hát Krisztus urunk öt sebére mondom, bizony olyat is lát, amit nem nézhet jó szemmel. Na de nem azért esküdtem fel a Magasságos szent keresztjére, hogy elfordítsam orcámat, és hagyjam, hogy tanyát verjen a bűn báránykáim jászolában.
Elmondok hát egy történetet galambocskáim, amiből ki-ki magára ismerhet. Ez majd kiugrasztja az ördögöt a kénköves fészkéből! Halgassátok csak figyelmesen, mert igen nagy bölcsesség van az egyszerű szláv ember meséjében:
Élt egyszer egy nagy nagyhatalmú bunyevác király, akinek olyan nagy gazdagság uralkodott a földjén, hogy még a bojárok is kaláccsal ehették a borscsot. Egy bánata volt csak, a legifjabb fiúgyermeke. A királyficska különben okos is volt, meg jókötésű, még a varázstudományt is kitanulta, csak hát az volt vele a baj, hogy gyakran rátört a kacsanyavalya, ha értitek miről beszélek. Így aztán egy fehérnép se lehetett meg tőle biztonságban szerte a határban, de még azon is túl.
Egy napon aztán a királyfi szemet vetett az agyafúrt bojár eladósorba került egyszem leánykájára, és elhatározta, hogy még napnyugtáig, amíg a bojár kinnt örzi a birkákat, meg is látogatja. Úgy is lett. Hiába mondta ugyan a bojár a lányának, hogy édes lányom jól zárkolj be ha elmegyek, mert még rád is rád talál mászni a királynak fia viszketegségében. De mondhatta is a lánynak, mert hát tudjuk milyen a fehérnép. Na. Arról annyit, hogy a király fia ugyancsak nyitva találta az ajtót, és hát a leánykát sem kellett győzködni róla, hogy kötélnek álljon. Volt ott nagy süvölködés a konyhában, a pitvarban, de még a tiszta szobában is, hogy még a szomszéd tanyán is azt hihették ugyancsak disznót vághatnak az öreg bojárnál. Na de a nagy hempergödzésben igencsak eltelt az idő, és egyszer csak hallják, hogy közeleg a bojár a nyájjal. "Jajj, édes rózsaszálam, királyficskám, rejtözzél el, mert ha apámuram itt lel, bizisten agyonvág a botjával." Menekült is volna a legény, de a bojár már igencsak közel járhatott. Mit volt mit tenni, hát kiszalad a pitvarba, átbucskázik háromszor a fején, oszt birkává változott, mert ugye mondtam, hogy kitanulta a varázsmesterséget. Na, el is vegyült a a bojár nyájában, mert voltak birkái a bojárnak szép számban.
Csak hát a bojár éjszakára bezárta a nyáját, a királyfiú ezért aztán arra kényszerült, hogy a birkákkal töltse az éjszakát az istállóban. Alíg várta, hogy reggel szabaduljék, meg sem állt hazáig. No de a bojár igencsak ravasz volt, mert már régen észrevette, hogy a király fia szemet vetett az ő leánykájára, és még jó előre teleszórta tetűvel a szalmát az istállóban.
Vakarózott is a királyfi, egy álló hétig, csak nem akart elmúlni a viszketés a fején. Kihírdették hát, hogy aki kigyógyítja belőle, azt dúsan megjutalmazza a bunyevác király. Erre várt csak a bojár, fel is keresi hát a királyfit, és mondja neki: "Na szentem, és ugyan elmúlasztom a viszketésed, de csak azzal az egy feltétellel, ha elveszed feleségül azt akivel háltál." Mit volt mit tennie a tetves királyfinak. Gondolta ugyan, hogy a burkus királylány jobb parti volna, mint a bojár egyszerű leánykája, na de végül is azon is volt mit fogni. Úgyhogy gondolta, legfeljebb elveszi a jányt, csak a viszketés múlna már. Azt mondta hát a bojárnak. "Na legyen úgy, szavamat adom, hogy ha kigyógyítasz, elveszem, de csak ha jól szopik." Egyet csettint a bojár, és azon nyomban az összes tetű lehull a királyfi fejéről (Ezek ilyen varázstetvek voltak, na. Meg különben is ez csak egy mese.) és azon nyomban abbamarad a viszketés. "Bizony jól szopik ez még" nevet a bojár, azzal elővezeti a legkisebb birkát a nyájból a királyfi elébe. Volt erre nagy nevetés az udvarnál, hogy a királyfi is elbújt volna szégyenében, de hát ha már szavát adta, csak el kellett vennie a birkát.
Na, ettől fogva van, hogy a tetves bunyevácok birkákkal hálnak, és az egész világ neveti is őket érte.
No de galambocskáim, nem hiába mondtam én el néktek ezt a mesécskét, mert hát igen nagy tanúlság van benne. Merthogy, aki más szénájára hajtja a fejét, annak bizony viszkethet utána a feje. Na. Csak azért mondom, hogy jól véssétek a fejetekbe, hogy Tyimofev pópa nem vak. Tudom én, hogy hova járkál a halász felesége, amióta átkeresztelkedett, hogy az ördög kössön kolompot a sarkára, mert annak sem a mesebeli potyka ikrázott a hasába, az biztos.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
Wong Ji Csüng mester ernyedten üldögélt egy mohos sziklán. Nem ment valami fényesen a meditálás. Sajgott a háta, folyt az orra, ráadásul állandóan az a tetves, buta, hülye vicc járt a fejében Buddha szakálláról... Aztán valami halk, bátortalan neszezést hallott a háta megett. Megfordult...
Majdnem rögtön az Elragadtatás után történt. Mármint nem a krisztusi változatra kell itt gondolni, hanem arra, ami szegény Zsötem Atya sorsa lett az űrjampik csészealjának vonósugara miatt.
Ez az a kép, amit az emberiség a Voyager nevű űrszondával elküldött a világűrbe.
-- Vell, helló, Steyer, Loeb & Hufferhead? Hádújúdú... Vacc nyú? 
Peebody, te lecsúszott énekes kezdemény, akinek a drog és az alkohol az istene. Miért kell neked ilyet csinálni. Értem én, hogy abahagytad az éneklést, hisz sosem volt Maxi CD-re méltó hangod. Azzal se lenne semmi bajon hogy szédíted a népet. Sőt megérdemli az együgyű, ha rád hallgat és várja a megvilágosodást. De mindennek van határa.
"...snevígyminket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, ammen!" -- fejezte be a negyvenharmadik Miatyánkot is Szent Zsötem Atya, amikor elhatározta, hogy kis pihenőt tart a saját magára kiszabott penitencia teljesítésében. Akkurátusan megtömködte a pipáját, és savanyú arckifejezéssel bámult ki az ablakon.
Prológus
Utolsó kommentek