Majdnem rögtön az Elragadtatás után történt. Mármint nem a krisztusi változatra kell itt gondolni, hanem arra, ami szegény Zsötem Atya sorsa lett az űrjampik csészealjának vonósugara miatt.Mint tudjuk, Zsötem Atyát elrabolták a földönkívüliek, és különféle borzalmas kísérleteket végeztek vele. Megkínozták. Többször is.
"Illés, Illés, hol vagy ilyenkor?!!" -- rebegte megmaradt fogainak véres csonkjai mögül az odaadó torkot megrezgető hívői, ám ki-kihunyó öntudat, ami/aki jól tudta, Jézus a keresztfán nem az Urat, hanem Illést hívta, akinél a Kulcs volt. Hogy miféle Kulcs, arra majd egy másik alkalommal térünk ki, ezért legyen elég most annyi, hogy nagyon jó lett volna, ha Illés akkortájt megfelelően diszponál.
Zsötem Atyának is volt ugyanis Illése -- afféle zseb-Skorzeny, vagyis összecsukható, bármikor bevethető kommandós-védőangyal --, de ahogy az lenni szokott, ez sem volt épp a legmegbízhatóbb, és hasonlóképpen másfelé tekergett, akár a hírnévre szert nem tevő elődje. A jó Atya tehát magára maradt, s ha nem lett volna vele az Űr Jézus Krisztus szeretete, hát bizonyára eszét vesztette volna a gyötrelmektől.
És ekkor történt, hogy Zsötem Atya hite megingott. "Vajon velem van-e az Űr Jézus Krisztus, vagy csak elfajzott gőgömben hiszem ezt?" -- parázslott fel a kétely a bomladozó halandói elmében. "Méltó vagyok-e még arra, hogy foglalkozzon velem?" -- szuszogott, miközben gerince a pattanásig feszült az idegenek rákényszerítette Uroborosz-ászana végrehajtása közben (ami egyáltalán nem vicces vagy kellemes, aki nem hiszi, próbálja ki maga!) "És: honnan tudhatom, hogy nem őrültem-e meg már, és nem csak képzelem, hogy ez a bizonyos Űr-Krisztus egyáltalán létezik?!" -- fogalmazódott meg a végső kétely, ami feltartóztathatatlan ateistánista-lavinaként végigrobajlott a Szentéletű Férfiú confessióján és religióján, míg azokból emlékeztető sem igen maradt.
"XAXAXA!" -- kacagott fel rekedten, a "h"-kat kissé szlávosan ejtve (ezért a cirill betűs hahota), és szemében vörös izzás támadt, indikálva, sőt, kifejezetten hangsúlyozva, hogy valami nemhogy nincs rendben odabent, de az a valami, ami odabent van, korántsem az, ami odavaló, vagy korábban ott tanyázhatott valaha is.
Igen: Zsötem Atya eladta a lelkét, s lepaktált az űrjampikkal.
Stigmáit fejlett nanotechológiás kezelésekkel álcázták, s csak egészen enyhe kénkőbűz -- sajnálatos mellékhatás -- utalt a nem-evilági jelenlétre. Ezt lelkipásztorunk rafinált parfüm-eleggyel leplezte, amit bőven volt ideje kikísérletezni, mert amíg az Űrjampik csészealján több esztendő is eltelt vala, addig itt, a Földön csupán ha kettő.
Az egykori csupaszeretet ember kebelében most valami hideg, valami istentelen, valami rút dobogott, és jaj annak, aki először tudja meg, mi az!
* * *
Miután az utolsó buddhistával is végzett, Zsötem Atya -- mert továbbra is így hívatta magát, álcaképpen -- gondosan megtömte pipáját, ügyelve arra, hogy alul lazább, fölül tömörebb legyen a belevaló, és elgondolkodva leült a még füstölgő sztúpa mellé. Úgy vélte, leghelyesebb, ha sütkérezik kicsinyég a vérvörös, radioaktív felhőkön is átizzó, természetellenesen erős, perzselő napfényben, és szeretettel szemléli a világot, amelybe ím, visszatért, elragadni az igazakat.
"Mert jó az Űr."
Utolsó kommentek